2011. október 29., szombat
2011. október 21., péntek
2011. október 18., kedd
2011. október 3., hétfő
Memoris in the Rain - Emlékek az esőben....
Az eső lassan szemerkél, és én itt ülök, ahol érzem, hogy közel lehetek hozzá. A számban egy füstölgő cigaretta, hát igen már régen le kellett volna mondanom róla, hogy ő is akarta. Ő ki nincs itt velem. Szánalmas vagyok. Most is itt ülök a sírjánál. Két hónap ennyi ideje hagyott itt. Egyedül a nagy és rideg világba. Érzem, ahogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon. Kinyújtom a kezem, és végig simítom a rideg márványlapot, melybe örökre belevésték a nevét. Amikor ott álltunk és láttam meghalni egy világ dőlt össze bennem. Nem tudtam érte semmit tenni, mai napig rémálmaim vannak, arról, ahogy összeesik, a fejemben visszhangzik, ahogy a koponyája a kemény betonnak csapódik. Soha nem gondoltam, hogy a szerelem ilyen fájdalmas. Soha nem akartam szerelmes lenni. Jobban áll nekem a magányos farkas szerep, egyedül ezen a világon. Hiszen egy fejvadász ilyen, magányos, néha hordákba verődik a túlélésért. Olyanok vagyunk, mint a farkasok vadászunk, hogy éljünk ebben a rohadt világban. Egy nyugtat, hogy tudom, te már jobb helyen vagy. Emlékszem a mosolyára, mely örökre a szívembe és tudatomba éget.
Eddig két embert szerettem nagyon is ezen a világon. Az egyik apám volt. Az, az ember, aki felnevelt és első osztályú gyilkost csinált belőlem. A fegyverét a mai napig magamnál hordom, hiszen ezt használom. Aztán téged, akiért még meghalni is képes lettem volna. Nagy szavak ezek, tudom, a rohadt életbe is már megint bőgök, hiszen most csak elmélkedni jöttem ide, nem az egereket itatni. Amúgy is esik az eső. Egy hős voltál a szemembe, a nagy Dave, a rendőrség kiváló hadnagya. Emlékszem az első találkozásunkra. Leribancoztál, mert egy lebúj előtt vártam a társamat, meg is motoztál, hát igen, utána meg csodálkoztál, hogy megütöttelek, ha nincs ott a társad és az enyém is, akkor valószínűleg a kórházba juttatlak. Aztán legközelebb már együtt működés a rendőrséggel. Az agyamat elöntötte a düh, amikor ismét találkoztunk. Aztán megismertelek, talán ott, amikor eltévedtünk a sötét éjszakában, a romos városban, mely egykor gyönyörű volt, de hát minden változik. Igen én már ott beléd szerettem. Az első csókunk egy koszos kis sikátorban. Emlékszem, hogy néztél rám, azokkal a gyönyörű kék szemeiddel és mit suttogtál a fülembe. „Én gyönyörű angyalom." Mosolyogtam és visszavágtam. „Én esetleg bukott angyal lehetek, mert az angyalok nem gyilkolnak pénzért." Imádtál vitába szállni velem. Ismét egy frappáns válasszal álltál elő melyen elmosolyodottam. „Nem baj, egy angyal is lehet néha rossz, hiszen ők sem szentek" – mondtad egykor. Én csak egy csókot adtam neked érte, melyet olyan szenvedéllyel viszonoztál, hogy tényleg angyalnak éreztem magam, aki a mennyországban él. De az óta rájöttem a mennyország, nem létezik, csak egy dajkamese, amit a gyerekeknek mesélnek. Hiszen, ha lenne Isten, menny-ország, akkor jobb lenne a világ. De a világ egy mocsok, egy rohadt fertő, mely napról napra taszítja az embereket a kilátástalan mocsárba. Igen a világunk egy bűzös mocsár, mely napról napra húz le minket. És ha lenne Isten nem vett, volna el tőlem. Tudom filozofikus lettem, rossz hibám lett.
Emlékszem a halálod napjára. Reggel szeretkeztünk. Istenem mit meg nem adnék azért, ha újra érezhetném a csókodat, az ajkamon, a tested, ahogy a testemhez simul. Ahogy hallom a fülembe suttogott szerelmes szavakat. Aztán sétáltunk és ekkor követtem el egy hibát. Igen, egy hibát, mely miatt elveszítettelek. Talán ez a büntetésem. Megpillantottam, azt a csajt, akinek a fejéért nem kis pénzt kaptam volna, akinek az elfogása két hónapig nyugodt életet biztosított volna nekem. Hiába mondtad, hogy majd elkapom máskor. A vadász ösztöneim azonnal fel-villanyozták a testem. Utána eredtem, és mivel nem hagytál volna magamra te is követtél. Sokáig üldöztük a kis szajhát, míg egy tetőn elkaptuk. Fedeztél, holott utánam sem kellett volna jönnöd, nekem kellett volna ott meghalnom. A kis szajha fegyvert rántott ránk. Lőtt. Pár mellé, majd egy talált. A képsorok ez-után a legfájdalmasabbak. A golyó a szívedbe száguldott és te szinte azonnal meghaltál. Az agyamat elöntötte a düh, és szinte vakon lőtte a szőkét. Először a kulcscsontját lőttem keresztül. A fegyvere a földön kötött ki. Könyörgött, de én nem hallgattam meg, csak lőttem és lőttem, míg a táram ki nem fogyott. Meg-öltem. Utána hozzád mentem. Emlékszem az utolsó beszélgetésünkre. Mielőtt végleg elhagytál volna.
„- Dave ne hagyj el, kérlek – mondtam zokogva.
- Nem hagylak el soha szerelmem – mondta rekedtes hangon Dave.
- Nagyon szeretlek – mondtam és lehajtottam a fejem.
Dave felemelte a kezét és végig húzta az ujjait a nő arcán.
- Én is szeretlek – fogta meg a férfi ujjait a nő
- Dave – a férfi nem válaszolt. A szíve nem vert soha többet - Dave ne hagyj el – mondtam keservese sírva. Hangosan zokogottam, ahogy átöleltem az élettelen testét."
Eddig két embert szerettem nagyon is ezen a világon. Az egyik apám volt. Az, az ember, aki felnevelt és első osztályú gyilkost csinált belőlem. A fegyverét a mai napig magamnál hordom, hiszen ezt használom. Aztán téged, akiért még meghalni is képes lettem volna. Nagy szavak ezek, tudom, a rohadt életbe is már megint bőgök, hiszen most csak elmélkedni jöttem ide, nem az egereket itatni. Amúgy is esik az eső. Egy hős voltál a szemembe, a nagy Dave, a rendőrség kiváló hadnagya. Emlékszem az első találkozásunkra. Leribancoztál, mert egy lebúj előtt vártam a társamat, meg is motoztál, hát igen, utána meg csodálkoztál, hogy megütöttelek, ha nincs ott a társad és az enyém is, akkor valószínűleg a kórházba juttatlak. Aztán legközelebb már együtt működés a rendőrséggel. Az agyamat elöntötte a düh, amikor ismét találkoztunk. Aztán megismertelek, talán ott, amikor eltévedtünk a sötét éjszakában, a romos városban, mely egykor gyönyörű volt, de hát minden változik. Igen én már ott beléd szerettem. Az első csókunk egy koszos kis sikátorban. Emlékszem, hogy néztél rám, azokkal a gyönyörű kék szemeiddel és mit suttogtál a fülembe. „Én gyönyörű angyalom." Mosolyogtam és visszavágtam. „Én esetleg bukott angyal lehetek, mert az angyalok nem gyilkolnak pénzért." Imádtál vitába szállni velem. Ismét egy frappáns válasszal álltál elő melyen elmosolyodottam. „Nem baj, egy angyal is lehet néha rossz, hiszen ők sem szentek" – mondtad egykor. Én csak egy csókot adtam neked érte, melyet olyan szenvedéllyel viszonoztál, hogy tényleg angyalnak éreztem magam, aki a mennyországban él. De az óta rájöttem a mennyország, nem létezik, csak egy dajkamese, amit a gyerekeknek mesélnek. Hiszen, ha lenne Isten, menny-ország, akkor jobb lenne a világ. De a világ egy mocsok, egy rohadt fertő, mely napról napra taszítja az embereket a kilátástalan mocsárba. Igen a világunk egy bűzös mocsár, mely napról napra húz le minket. És ha lenne Isten nem vett, volna el tőlem. Tudom filozofikus lettem, rossz hibám lett.
Emlékszem a halálod napjára. Reggel szeretkeztünk. Istenem mit meg nem adnék azért, ha újra érezhetném a csókodat, az ajkamon, a tested, ahogy a testemhez simul. Ahogy hallom a fülembe suttogott szerelmes szavakat. Aztán sétáltunk és ekkor követtem el egy hibát. Igen, egy hibát, mely miatt elveszítettelek. Talán ez a büntetésem. Megpillantottam, azt a csajt, akinek a fejéért nem kis pénzt kaptam volna, akinek az elfogása két hónapig nyugodt életet biztosított volna nekem. Hiába mondtad, hogy majd elkapom máskor. A vadász ösztöneim azonnal fel-villanyozták a testem. Utána eredtem, és mivel nem hagytál volna magamra te is követtél. Sokáig üldöztük a kis szajhát, míg egy tetőn elkaptuk. Fedeztél, holott utánam sem kellett volna jönnöd, nekem kellett volna ott meghalnom. A kis szajha fegyvert rántott ránk. Lőtt. Pár mellé, majd egy talált. A képsorok ez-után a legfájdalmasabbak. A golyó a szívedbe száguldott és te szinte azonnal meghaltál. Az agyamat elöntötte a düh, és szinte vakon lőtte a szőkét. Először a kulcscsontját lőttem keresztül. A fegyvere a földön kötött ki. Könyörgött, de én nem hallgattam meg, csak lőttem és lőttem, míg a táram ki nem fogyott. Meg-öltem. Utána hozzád mentem. Emlékszem az utolsó beszélgetésünkre. Mielőtt végleg elhagytál volna.
„- Dave ne hagyj el, kérlek – mondtam zokogva.
- Nem hagylak el soha szerelmem – mondta rekedtes hangon Dave.
- Nagyon szeretlek – mondtam és lehajtottam a fejem.
Dave felemelte a kezét és végig húzta az ujjait a nő arcán.
- Én is szeretlek – fogta meg a férfi ujjait a nő
- Dave – a férfi nem válaszolt. A szíve nem vert soha többet - Dave ne hagyj el – mondtam keservese sírva. Hangosan zokogottam, ahogy átöleltem az élettelen testét."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)