My world

Éles fájdalom hasít a tudatomba, ahogy mereven nézlek téged. Nem ismertél fel. Meghalok. A hideg fém keresztülhasított a bőrömön és a húsomon. Keresztül rajtam. Talán pár bordám is eltalálta, ahogy a tüdőm is. Köhögök, fémes és a sós íz a számban. Azonnal felismerem a saját vérem. Megremegek.

A kezem mozdítom, melyből a katanám kiesett. A maszkom után nyúlok, hogy utoljára a szemedbe nézhessek. Fájdalmasak ezek az apró mozdulatok, majd letépem az arcomat fedő porcelán maszkot. A szám kiszárad, ahogy rád nézek. A szemembe könnyek szöknek. Te nézel rám, most már felismertél, rég nem is találkoztunk. Talán egy éve, hogy utoljára a karodban tartottál. Kemény egy év volt. Háborút indítottak ellenünk. Én is harcoltam, megsebesültem, de azt soha nem gondoltam, hogy te végzel velem. Az egyetlen ember, akit a világ minden kincsénél jobban szeretek. A titkom, mely velem száll a sírba, hogy csak a tiéd vagyok. Soha senki nem érintett, vagy csókolt meg, ahogy te.

Nagy nehezen nyelem az éltető oxigént, de talán már késő, hiszen nem sokat segít. Gyenge vagyok, ahogy figyellek, megérintem az arcod, te megrezzensz, és felébredsz a tudatlan állapotodból. Elmosolyodom. Azok az obszidián szemek mereven engem figyelnek, amiket a világ legszebbjének tartok. Az ujjaim lassan az ajkaidra csúsznak, azokra az ajkakra, melyekkel csókolsz és becézel.

Elvesztetted a fény útját, melyet járnod kéne, még is azt mondod, hogy én vagyok a fény az életedbe, talán a reményed, hogy újra a helyes útra lépj. Még sem tetted. Megölted őt, de helyette, hogy velem legyél, még mélyebbre süllyedtél a bűnben. Az egész shinobi világ a fejedet akarja, de én még is látom benned a jót. Tudom, hogy ott van benned, mélyen eltemetve szíved és lelked mélyén. Most még is az utolsó perceim talán… talán mondanom kéne valamit… de még sem megy. Az hogy téged láthatlak utoljára, nekem többet jelent, mint bármi ezen a világon.

Érzem, hogy a katanát kihúzod a testemből. Egy nyögés szalad ki a torkomból. A térdeimre zuhanok, melybe beleremeg az egész testem. Erőtlenül dőlök előre, de nem a földre zuhanok, hanem a testednek. A testnek, melyet olyan jól ismerek, mint a sajátomat. Érzem erős karajaidat, ahogy átölelnek. Magadhoz szorítod egyre hidegebb testemet és egyszerűen érzem a megnyugvást. Hallom a hangod, ahogy a bocsánatomért esedezel, ahogy szenvedve megígéred, hogy megváltozol, hogy vállalod mind azt, amit elkövettél. Soha nem gondoltam volna, hogy a halálom kell ahhoz, hogy ezt megtedd. De nem haragszom rád, végül is nem ismertél fel. Én ANBU vagyok, fel vagyok készülve arra, hogy meghalok, arra, hogy életemet adjam egy jó ügyért, most a jövőért adom az életem, főleg a te jövődért.

- Sajnálom – suttogta a fiatal férfi, ahogy a nőt magához szorította. Az arcát hosszú fekete hajába temette, és hallgatta, ahogy a levegőt vette.

- Sasuke – suttogta a nő alig hallhatóan.

- Itt vagyok, itt vagyok – mondta a férfi. – Nem veszíthetlek el – mondta a nőnek. – Nem hagyhatsz te is magamra.

- Veled leszek – suttogta a nő. A könnyei szakadatlanul marták a bőrét és az ajkai egyre kékebbek lettek. – Fázom – suttogta erőtlenül.

- Sayuri, nem hagyhatsz el – mondta a férfi és felzokogott. Eddig életében talán háromszor sírt. Mikor a szülei meghaltak, mikor megölte a bátyját és most, ahogy azt a nőt tartja a karjaiba, aki az egész világot jelentette neki. Most vele is végzet, a bosszú útja nem lehet ez. Őt nem szabadott volna bántania.

- Veled leszek örökké – suttogta a nő és ekkor jött el számára a békéltető sötétség.

A férfi felüvöltött fájdalmában, remegve és rázkódva szorította magához a lassan kihűlő testet. Keményen és védekezően akkor is mikor megjelentek. Eljöttek érte, de most vezekelnie kell. Felnézett és látta egykori mesterét és társát, aki elhűlve figyelte a jelentet. Mások is megjelentek. Vállalnia kell a felelősséget, hogy nem legyen hiába Sayuri halála a legfontosabb személy az életében, őt is el kell veszítenie, ahhoz, hogy helyesen cselekedjen. A világ legnagyobb büntetése az, hogy saját kezével pusztította el őt, aki mindennél fontosabb.

To be continued…